Így emlékeztünk

Fotóalbum a Csemadok megalakulása 70. évfordulója tiszteletére rendezett emlékülésekről

Érsekújvárban emlékeztünk a Csemadok megalakulásának 70. évfordulójára

Ezt a Csemadok-emblémát Szabó Gyula festőművész tervezte

Hűségért- kerámia plakett (Kutak Adrienn keramikus művész alkotása)

Hűségért - tűzzománc plakett (Murányi Veronika alkotása)

Tatárik Emil sírjánál Plichta Péter emlékezett

A Csemadok OTE és az újvári TV megkoszorúzták Sidó Zoltán sírját

A Csemadok és a Lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet közti szerződést Mézes Rudolf, Sós Mihály és Köteles László írták alá

Öten az alapítók közül (Tarics Ferenc, Záhorszky Erzsébet, Héger Károly, Újváry László, Restár János)

Az ünnepi ülés résztvevőinek egy része

Bárdos Gyula beszédét mondja

A Hűségért plakettet kapták a határon túli testvérszervezetek is

Zoborvidéki lakodalmas

Pap Boglárka fotói

A jubiláló Csemadok megalakulása és első tíz éve

Az új szervezet neve Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, Csemadok (akkori rövidítés szerint CSEMADOK) lett. Az elnevezés egy visszaemlékező szerint Lőrincz Gyulától eredt. "Megalakulásával a második világháború utáni csehszlovákiai magyar (köz)művelődés és művészeti élet egyik sokféle elemből összetevődő, monstruózus és egyedi tartópillére lett, melyhez hasonló mértékű és szervezettségű, hasonlóképpen kiterjedt feladatkörű formációt sem Magyarországon, sem az utódállamok magyarságának 1945 utáni életében nem találhatunk."

Mint második figyelemkeltő jelet Ondrej Pavlík, tájékoztatási megbízottnak a Csemadok alakuló közgyűlésén elhangzott beszéde jelentette. Belőle a legfontosabbak. "Közös feladatunk küzdeni a nemzetiségi előítéletek ellen. (...) Nagy hiba lenne, ha valaki azt gondolná, hogy ez a kultúregyesület a csehszlovákiai magyar lakosság érdekeinek valamilyen védelmezője lesz. (...) Csehszlovákiában a magyar nemzetiségű polgároknak ugyanúgy, mint a cseh és szlovák polgároknak, egy dologban kell látniuk fő feladatukat: hozzájárulni népi demokráciánk felépítéséhez, és meggyorsítani a szocializmushoz vezető fejlődést. (...) A magyar nemzetiségnek megvannak ugyanazon politikai és tömegszervezetei, mint a cseh és a szlovák dolgozóknak. Ezeknek funkcióját semmilyen módon nem helyettesítheti a ma megalakuló kultúregyesület. És ha valaki ilyen értelemben akarná értelmezni feladatait, akkor mindjárt az elején meg kell mondanunk, hogy a nacionalizmus sodrába került, hogy ezt az egyesületet nem az egység megteremtésére, hanem azoknak a réseknek a szélesítésére akarja felhasználni, melyek a magyar dolgozók és Csehszlovákia többnemzetiségű dolgozóinak együttműködésében léteznek. (...) A kultúregyesületnek feladata lesz, hogy segítsen a kommunista pártnak és minden tömegszervezetnek minél gyorsabban megszüntetni a Dél-Szlovákiában mindmáig létező szlovákellenes elfogultságot.".

Az új egyesület azonban, minden felső elképzelés és intelem ellenére sem lett - s talán nem is lehetett - más, mint az alapvető emberi és állampolgári jogaikat és anyanyelvüket frissiben visszakapott; a szervezkedés lehetőségéhez, lapokhoz, iskolákhoz, intézményekhez jutó csehszlovákiai magyarok önmagukhoz való visszatalálásának eszköze és fóruma.

"Az első helyi szervezetek - Érsekújvárott, Muzslán, Gerencséren - még az alakuló közgyűlés havában, márciusban létrejöttek, az év végére pedig már 63 alapszervezete és 3 380 tagja volt a CSEMADOK-nak. Az első esztendők felfokozott lendületére, a szervezkedés-terjeszkedés ütemére jellemző, hogy 1950-ben már 274-re emelkedett a helyi szervezetek száma, a taglétszám ugyanakkor 16 000-re, az évtized derekán, 1955-ben pedig az előbbi megközelítette az ötszázat, a tagság lélekszáma pedig az ötvenezret. Azaz, a csehszlovákiai, pontosabban: a szlovákiai magyarság körében - hiszen a kezdeti eufória hatására a Csehországba deportáltak és ott maradottak körében is létrejött Csemadok-szervezetek működését (összesen öt Karlové Vary környéki községben volt helyi szervezet 335 taggal) nem engedélyezték, a nevében országos hatáskörűnek deklarált egyesület tevékenységi területét Szlovákiára korlátozták - csakhamar a legnépesebb tömegszervezetté, legerősebb, legbefolyásosabb társadalmi erővé vált."

Fellegi István, a Csemadok első vezető titkára

A Csemadok első szervező- (1949-1954), majd (1954-1961) vezető titkára Pathó Károly (1919-2006) volt, akinek visszaemlékezéseit tényfeltáró szándékkal e sorok írója jegyezte le, a 2000-es évek elején, könyvben a dunaszerdahelyi Lilium Aurum kiadó jelentette meg 2006-ban Mérföldkövek ködben cím alatt. Belőle idéz fel a szerző, Pathó Károly elmondásához híven, a Csemadok első tíz évére vonatkozó adalékokat:

>> Mihelyt megjelent az Új Szó, azonnal megrendeltük a családnak. Általa értesültem arról, hogy már hónapokkal előbb Pozsonyban megalakult a Magyar Bizottság, amelynek egyik feladata, hogy magyar kulturális egyesületet hozzon létre, s a magyar iskolák újraindítására is lehetőség kínálkozik.

Levelet írtam a kulturális szervezet előkészítő bizottságának, küldjenek információt, miként lehet alapszervezetet alapítani. Nem emlékszem rá, hogy választ kaptam volna. Következő levelemre Fellegi István aláírásával érkezett válasz, miszerint alakíthatunk alapszervezetet, de a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének, nem lehetnek tagjai büntetett előéletűek, akik a Horthy-rendszerben kompromittálták magukat, és azok a szlovákiai magyarok sem, akik reszlovakizáltak. Ez utóbbi feltétel alaposan megnehezítette a dolgomat, mert Muzsla lakosságának többsége reszlovakizált. Mint később kiderült, országos méretben 135 317 magyar családfő írta alá a nyilatkozatot, aminek alapján családjának minden tagja szlovák nemzetiségűvé vált, összesen 362 679 személy. Tehát az itteni magyarságnak több mint a fele.

Nekiláttam a szervezésnek. Az első akadály, amit le kellett küzdeni, hogy a belépő nyilatkozatokat jóvá kellett hagyatni a járási nemzeti bizottság népművelésügyi szakfelügyelőjével, rájuk hitelesítő pecsétet és aláírást viszont a JNB elnökétől kellet kérni. Az alakuló gyűlés összehívásához engedély kellett, külön-külön a helyi komisszártól és a csendőrtől. A magyar szervezet alapítása minden településen csak e négy feltétel teljesítésével vált bejegyezhetővé.

"Az első alapszervezet az országban valóban Érsekújvárban alakult meg 1949. március 5-én, elnökévé Tatarik Emil nyugalmazott pedagógust választották, a második pedig március 27-én Muzslán, Pathó Károllyal az élen."

Tatárik Emil szobra az érsekújvári fürdőben

1949 őszén levelet kaptam Fellegi Istvántól, a CSEMADOK titkárától, hogy keressem fel őt a pozsonyi irodájában, amelynek címe: Rázusové nábrežie, a házszámára már nem emlékszem - mondja Pathó Károly. - Az épület ott állt, ahol ma a Devín Szálló. Nem vártam, hogy valami fényes palotában találom Fellegit, de hogy annyira rozoga épületben kapott helyet az irodája, amilyenben ráleltem, meglepett. A helyiségben mindössze három embert találtam, illetve a titkáron kívül két női alkalmazottat, Veczler Dórát és Kőnig Ilonát.

Szabó Rezső és Pathó Károly

A titkár hellyel kínált, leült velem szemben és kérdezgetni kezdett, amiből nem sejtettem, milyen szándékkal hívott fel Pozsonyba. Egyszer csak feltette a kérdést, nem lenne-e kedvem alkalmazottként a Csemadokban dolgozni. Mondtam, ezt meg kell beszélnem a családommal. Otthon nem nagyon lelkesedtek érte, de nem is ellenezték, így aztán 1949. november 27-én munkába álltam Pozsonyban. Fellegi azt mondta, én leszek a szervező titkár, s az lesz a feladatom, hogy tagokat toborozzak a CSEMADOK-nak, vagyis hogy járjam be egész Dél-Szlovákiát. Csakhogy én senkit nem ismertem. A Magyar Bizottság tagjai közül is csak Major Istvánnal találkoztam még a harmincas években, amikor eljött a muzslai munkásotthonba, meg Fábry Istvánnal, amikor a magyar iskolák megnyitásának ügyében felkerestem.

Elkértem Fellegitől azoknak a névsorát, akik részt vettek a március 5-i alakuló gyűlésen, s e lajstrommal a zsebemben útnak indultam. Heteken, hónapokon át úttalan utakon jártam a falvakat, városokat. Vonattal kevés helyre lehetett eljutni, az autóbusz-közlekedés gyér volt még, sok utat gyalog tettem meg, de előfordult, hogy lovas kocsin, szánon vittek át egyik helységből a másikba. A Királyhelmeci járásban egy kerek hónapot töltöttem el anélkül, hogy hazamentem volna a családomhoz. Leginkább szárazkoszton éltem, de gyakran előfordult, hogy az emberek, miután megbarátkoztak velem, meghívtak magukhoz vacsorára, és még éjszakai szállást is adtak.

Kezdetben nehéz volt a kapcsolatteremtés, mert az emberek óvatosak voltak, sőt sok helyen féltek is, hiszen alig egy éve még folyt a lakosságcserének nevezett kitelepítés, a Csehországba deportált családok többsége rossz élményekkel tért haza, sokan abban is kételkedtek, hogy szabad már a városok utcáin magyarul beszélni; előfordult ugyanis, hogy annak idején Pozsonyban némelyeket, ha megszólaltak magyarul, megfenyegettek, mi több, leköpködtek, megvertek. Tévedés azt hinni, hogy nagy lelkesedéssel fogadták a CSEMADOK megalakulását, és gombamód kezdtek el szaporodni az alapszervezetek. Engem az ösztönöm vitt rá, hogy segítőtársakat keressek, olyan egyéneket, akik valamikor színdarabot tanítottak vagy valamilyen magyar mozgalmat szerveztek. Szinte mindenütt akadt egy-egy ilyen személy, néhol több is, akik alkalmassá váltak arra, hogy társakat találjanak tagok beszervezésére. Ha összegyűlt a kellő létszám, legkevesebb húsz ember, visszamentem az alapszervezet alakuló gyűlésére. Volt olyan nap, hogy két- három települést is meglátogattam, mert előbb előkészítő bizottságot kellett alakítani, és eleget tenni a bürokratikus elvárásoknak. Több esetben is előfordult, hogy a hatóságok a gyűlést érvénytelenítették. Legtöbb gondot a helyi csendőrök okozták, meg az, hogy a reszlovakizáltak közül is sokan be akartak lépni a szervezetbe. Akadtak azonban járási népművelési szakfelügyelők, akiket sikerült meggyőznöm, hogy velük szemben legyenek elnézőek. Karlové Varyban 1951 őszén alakult meg a szervezet, egy Komáromból odakerült Karika nevű férfi vezetésével, aki az ottani járási pártbizottságon dolgozott. (A Művelődéstörténeti kronológiában Kluka Imre neve szerepel, de én rá nem emlékszem). Karika (keresztnevét sajnos elfelejtettem) az alakuló ülésükre engem hívott meg, el is utaztam a cseh fürdővárosba, ahová velem jött Fábry István is, aki kezdettől fogva tagja volt a CSEMADOK országos elnökségének. Az viszont tény, hogy Csehországban megszüntették a magyar szervezet működését.

1952 végére szinte minden magyarlakta községben, városban megalakultak az alapszervezetek. Vagyis megalakítottuk őket - hivatalosan. Ekkorra engedett fel a feszültség, sőt néhol valóban eufórikus lelkesedés lett úrrá az embereken.

A Csemadok II. Országos Közgyűlése 1951-ben

A Csemadok megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából az 1995-ben megszüntetett HÉT 1999. március 6-án kiadott ünnepi különszámában meglepődve olvastam: "A Csemadok 1949-ben megalakult szervezetei a központi archívumban található dokumentumok alapján" cím alatt felsorol hatvanegy települést, utánuk dátummal feltüntetve az alapszervezet megalakulásának a pontos idejét. Én ezt a jegyzéket soha nem láttam. Dr. Szabó Rezső a visszaemlékezéseiben közli, hogy kezdetben a nyilvántartás is pontatlan volt. Így igaz, a tagok nyilvántartását én tettem rendbe, az után, hogy vezető titkár lettem. Minden egyes CSEMADOK-tagról kartotékot vezettünk, amelyeket, miután létrehoztuk a járási titkárságokat, nekik adtuk át. Ezt követően rendszeresen ellenőriztük a statisztikai adatok pontos rögzítését, így a tagok nyilvántartását is.

A HÉT különszámában feltüntetett adatok minden bizonnyal utólag kerültek be az archívumba, akkor, amikor valaki valamelyik évforduló kapcsán szükségét látta, hogy áttekintés íródjék arról, melyik szervezet mikor alakult meg. Sorrendben harmadikként a nyitragerencséri, amelyről a HÉT különkiadásában az áll, hogy1949. december 4-én jött létre, ami szintén nem fedi a valóságot. Ez a tény is bizonyítja, a hatvanhárom alapszervezet (a HÉT-ben csak hatvanegy) és a 3 380 tag már negyvenkilencben, légből kapott számok. Azt a lehetőséget nem zárom ki, hogy némelyik településen már negyvenkilencben megkezdődött a szervezkedés, hiszen én is erre bíztattam az embereket, fel is jegyeztem, hogy a Dunaszerdahelyi és az Ipolysági járásban Mondok Gábor, illetve Major Sándor fejtettek ki alapos szervezőmunkát, alakíthattak is alapszervezeteket, de nem valószínű, hogy a hatósági hozzájárulásokat is megszerezték. Mint felvázoltam, rengeteg akadályt (utazás, nyomtatvány-kitöltés, jegyzőkönyvek, s azok hitelesítése, kilincselés, kiskapuk keresése...) kellett leküzdeni ahhoz, hogy az alapszervezet hivatalosan is létrejöhessen. Ám nem ez a fontos, hanem az, hogy az emberek belátták, szükség van e szervezetre, ezért a kezdeti tétovázás után egyre többen csatlakoztak hozzá.

Gerencséren (jelenlétemben) példás rendben folyt le a gyűlés, megválasztották az elnököt Sebők Dezső személyében, és persze a vezetőség többi tagját is. Ott hangzott el először az egybegyűltek megszólítására a kultúrtársak fogalom, amelyet az "elvtársak" analógiájaként találtunk ki, általa jelezve, hogy a Csemadok befogadó szervezet kíván lenni.

Az '50-es évek elején sorra alakultak az alapszervezetek

A gerencséri után valóban sorra alakultak meg az alapszervezetek, amelyeknek mintegy 75 százaléka az én segítségemmel jött létre. Rövid idő alatt rengeteg jó barátra és segítőtársra leltem. Százakat lehetne, tán illenék is felsorolni, de sorvadó memóriámnak köszönhetően már csak néhányuk neve jut eszembe. Kezdem keletről nyugat felé: dr. Simai Béla Kassáról, Sinka Gyula Losoncról, Major Sándor Ipolyságról, Verebes István Garamvezekényről, Csicsay István Czilizközből, Balonyról, Mondok Gábor Dunaszerdahelyről. Ezek az emberek valószínűleg azért jelennek meg előttem mindjárt, mert a környékbeli településekre is hatást gyakoroltak, de ilyenek akadtak számtalan más helyen is.

Három év leforgása alatt mintegy negyvenezer ember adatai kerültek be a nyilvántartásunkba. Alapszabályunk értelmében az alapszervezetek vezetőségei havonta kétszer üléseztek, a tagság pedig havonta egyszer. Össze is jöttek az emberek hűségesen, s témájuk mindig akadt.

Akkor legfontosabb politikai feladatnak tekintettük a szlovák komisszárok felváltását a lakosság által választott magyar személyekkel.

A CSEMADOK nem vett részt a földműves-szövetkezetek megalakításában, mint sokan gondolják, sőt le is íródott, irodánk semmiféle irányelvet erre vonatkozóan nem adott ki. Arra viszont törekedtünk, hogy a szövetkezetek élére ne kerülhessenek idegenek.

Dél-Szlovákia magyarok által lakott területein a CSEMADOK alapszervezeteinek lendületbe jött működése által fordított folyamat ment végbe, mint az ország egészén. A cseh és a szlovák közélet formálója a kommunista párt volt, a magyaré azonban a CSEMADOK lett, mert CSEMADOK-tagokból álltak össze a pártszervezetek, amelyekben a helyi szlovákok kisebbségbe kerültek, természetes, hogy a nemzeti bizottságokban is. Ám, hogy ez így alakuljon, nagyon gyors és határozott szervezőmunkát kellett elvégezni, amely ismételten rám hárult. ...

Már több mint egy éve dolgoztam a CSEMADOK-ban, amikor behívott a pártközpontba Fábry István és azt mondta: "Illő lenne, ha párttag lennél." S átadta az igazolványomat, amely szerint én a CSKP-nek 1948. június 3-mal lettem a tagja, vagyis még akkor, amikor Fábry azt sem tudta, a világon vagyok, meg én sem, hogy ő. Hiszen abban az időben még Nyizsnij Tagil fogolytáborának egyik priccsén álmodoztam arról, hogy egyszer majd hazakerülök. Persze e gesztus azzal járt, hogy mint magyar kádert, 1951-ben engem is besoroltak (az első magyar nyelvű) hat hónapos tanfolyamra. Ezt követően láttam neki a CSEMADOK járási titkárságai kiépítésének.

A tanítóképzés megszervezésében nem vettem részt, a jelöltek toborzásában viszont igen, ami párhuzamosan folyt alapszervezeteink megalakításával. Tudniillik, nem voltak magyar tanítók (okai más lapra tartoznak), a régiek közül csak száznál alig több maradt meg, s a magyar iskolákba a CSEMADOK agilis tagjainak jóvoltából, ötvenegyben több mint harmincötezer gyereket írattak át a szüleik szlovákból magyar iskolába. Nem volt más lehetőség, mint gyorsan összetoborozni azokat az embereket, akik hajlandók és alkalmasak voltak arra, hogy a gyerekek elé álljanak, de valamiféle útbaigazítást kellett kapjanak, milyen szakmai fogások kellenek ahhoz, hogy tudjanak valahogy tanítani. Igen nagy túlzás lenne, ha azt állítanám, mindent magam csináltam, de a szálakat valakinek kézben kellett tartania, s ez a valaki én voltam.

Kezdetben a (cseh/szlovák) funkcionáriusok nem láttak veszélyt a CSEMADOK-ban. Azt hitték, tagságát kielégíti a színjátszás, a tánc, az énekkarokban való szereplés, csak akkor döbbentek rá, hogy számukra valami nemkívánatos dolog történt, amikor észrevették, hogy a mezőgazdasági termelést mindenütt magyarok irányítják Dél-Szlovákiában, a helyi nemzeti bizottságok elnökei és titkárai magyarok, akik a CSEMADOK által kerültek pozícióba.

Miután sikerült kiépítenünk a járási titkárságok hálózatát, négy kerületben: Pozsonyban, Nyitrán, Besztercebányán (losonci székhellyel) és Kassán kerületi titkárságokat hoztunk létre. A szerkezet felépült.

Ami örömmel töltött el bennünket, párthatározat alapján 1952 júliusában a Megbízottak Testülete (nem hivatalosan a szlovák kormány) Szlovákia magyarlakta területeire vonatkozóan elfogadta a kétnyelvűségről szóló rendeletet. Újra megnyíltak a két háború között kitűnően működő népkönyvtárak a magyar településeken is. Komáromban visszahelyezhettük régi helyére Jókai Mór szobrát. Megindult a magyar könyvkiadás, megszerveztük a Magyar Könyvbarátok Körét. Már 1951-ben a CSEMADOK saját kulturális lapot indított Fáklya címen, majd sorra jelentek meg a többi magyar lapok nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek, illetve az ifjúság számára is. Igaz, ezeknek mind más-más lapgazdája lett, ám a szerkesztők többsége szorosan kötődött kulturális szervezetünkhöz. Hogy a fent felsoroltak megvalósításáért ki mit tett, megtalálható az erre vonatkozó szakirodalomban.

A hivatásos magyar színjátszás megindítására már 1950 őszén történt kezdeményezés Pozsonyban a szlovák Állami Faluszínház keretében, de végül sikerült elérnünk, hogy Komáromban önálló színtársulatunk alakuljon, ami 1952. október 1-jével kezdte meg működését. Lőrincz Gyula Fellegit győzte meg, hogy legyen a színház igazgatója, és helyette Losoncról felhozta vezető titkárnak Varga Jánost.

Lőrincz Gyula és Varga János

Lőrincz Gyuláról is el kell mondanom valamit. Köztudott, hogy festőművész volt, Diószegen született, a dunaszerdahelyi gimnáziumban érettségizett, szlovák és magyar mesterektől tanult festeni, de a képzőművészeti tanulmányait Budapesten fejezte be, ott is élt hosszabb ideig, azonban 1946-ban visszajött Pozsonyba. Nem fedi a valóságot, hogy pártmunkára hívták volna őt haza, hiszen a jogfosztottság éveiben a magyar kommunistáktól is meg akartak szabadulni, arra bíztatva őket, hogy önként menjenek át Magyarországra segíteni az ottani elvtársaiknak. Többségük maradt a szülőföldjén, köztük Lőrincz Gyula is. Az viszont tény, hogy hamar felkarolták őt. Ő lett az Új Szó főszerkesztője, a CSEMADOK országos elnöke, kisebb megszakítással 1968-ban, egészen haláláig, s mondhatnánk, hivatalból a csehszlovák parlament egyetlen befolyásos magyar képviselője, s mindebből kifolyólag a magyar káderpolitika kizárólagos irányítója.

Az én szerepem a CSEMADOK-ban kezdetben pénztárnok lett volna, így is volt hivatalosan papírra fektetve, de ezt a munkakört soha nem én töltöttem be, mert mint elmondtam, teljes mértékben lekötött az alapszervezetek megalakítása, a szövetség struktúrájának a felépítése, amit 1951 áprilisától, vagyis a CSEMADOK I. országos közgyűlése után már hivatalosan is folytathattam, mert a küldöttek ekkor választottak meg szervező titkárnak.

Figyeltem, hogyan alakítja ki a párt saját apparátusát, s követik példáját a tömegszervezetek, gondoltam, akkor hát nekünk is jogunk van hasonlóra, csupán egy bökkenő akadt, a CSEMADOK-ot nem sorolták be a Nemzeti Frontba. Mi 1954-ig a Tájékoztatási és Népművelési Megbízotti Hivatalhoz tartoztunk, ami bizonyos szempontból előny volt, de később már inkább hátrány lett.

A központi iroda kiépítését Varga János idejében kezdtük el, amihez neki kitűnő érzéke volt. A megkezdett munkát utána Szabó Rezsővel folytattuk. A központban három osztályt építettünk ki előadókkal és instruktorokkal: a szervezési, a népművelési és a kulturális osztályt, miáltal az alkalmazottak száma igencsak megnőtt, hiszen a kerületi és járási titkárságok, valamint az irodákhoz tartozó személyzet is központi alkalmazottként szerepeltek. Addig nem volt baj, ameddig pénzt tudtunk szerezni a béralapra. 1953-tól, bár önállóan működött, de szervezetileg miénk lett a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, s ugyanabban az évben alakítottuk meg a Népest, amelynek igazgatójává Béres Józsefet, művészeti vezetőjének Ág Tibort és Takács Andrást neveztük ki. Mint említettem, Fáklya címen már 1951-ben saját kulturális havi lapot indítottunk, amely 1956 decemberétől 1995 májusáig HÉT, illetve A HÉT címen jelent meg, hetilapként. A járási és kerületi titkárainkat arra ösztönöztük, hogy intenzíven szervezzék az öntevékeny színjátszást, szorgalmazzák az énekkarok és néptánccsoportok alakítását és működését. Nem emlékszem rá, pontosan mikor, egy alkalommal a járási titkárokat Pozsonyból vonattal vittem tanulmányútra Strážnicére, hogy közösen nézzük meg a szlovák országos dal- és táncünnepélyt, amely aztán arra motivált bennünket, hogy mi is létrehozzunk hasonlót.

Az első dal- és táncünnepélyt, igaz, csak járási szinten, 1955-ben Henczy Béla, akkori ipolysági járási titkárunk szervezte meg. Az országos, vagy ahogy mi neveztük akkor, a központi dal- és táncünnepélyek tervét közösen dolgoztuk ki Szabó Rezsővel. Előtte megnéztük, mit hogyan csinálnak a csehek, a szlovákok, a lengyelek és az ukránok.

Az első úgynevezett seregszemlére - valóban az volt, mert csak a szereplő csoportok jelentek meg rajta nézőközönség nélkül - a losonci kultúrházban került sor 1956. december 30-án. Az volt vele a célunk, hogy szakemberek segítségével felmérjük, milyen szinten működnek a csoportok, alkalmasak-e arra, hogy fesztivált rendezzünk velük. Annak bizonyultak. Ezért aztán 1957. augusztus 24-25-én a II. Országos Dal- és Táncünnepélyt már nagyszámú közönség előtt, a zselízi Schubert parkban szerveztük meg, amelynek ünnepi szónokai, Karol Bacílek és Lőrincz Gyula voltak.

Súlyos csapásként ért bennünket, hogy 1955. január 1-jével feloszlatták az általunk létrehozott Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttest, a Népest. Látszatra egyszerű oka volt, hogy nem kaptuk meg a fenntartásához szükséges anyagiakat. Mivel én voltam a vezető titkár, többen is megpróbálták rám hárítani a felelősséget. Igaz, volt némi lelkiismeret-furdalásom miatta, mert az együttes vezetői folyvást azzal jöttek, hogy hol egy zenész, hol egy táncos hiányzott a műsorhoz, így hát sorra vettük fel az embereket, aminek az lett a következménye, hogy 1954 szeptemberében teljesen kimerült a béralapunk. Kilincselni kezdtünk Pozsonytól Prágáig, míg nehezen összeszedtünk annyi pénzt, hogy a béreket ki tudtuk fizetni. Aztán jött az utasítás, hogy meg kell szüntetni a Népest. Persze a költségvetés túllépése csak ürügy volt. Azt is mondhatnám, hagytak besétálni bennünket a csapdába, vagy inkább beletereltek. Nyugodt voltam, mert a költségvetés tervezetét személyesen tárgyaltam meg a Szlovák Nemzeti Front Központi Bizottságának illetékeseivel, akik nem tettek ellenvetést, ami azt jelentette, igénylésünket elfogadták. Ezért mertünk újabb és újabb személyeket felvenni a Népesbe. Ám az együttes feloszlatását, már jóval előbb eltervezték. Politikai döntés volt az, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy azzal nyugtatgattak bennünket, a lengyel, az ukrán és a magyar együtteseket a Sľuk-ba fogják beépíteni, miáltal olyan művészegyüttest hoznak létre, amely egyaránt fogja ápolni a szlovák nemzet és a szlovákiai nemzetiségek hagyományait, illetve kultúráját. Lőrincz Gyulának tetszett az elgondolás, mi viszont tudtuk, hogy ebből semmi sem lesz, de nem tehettünk ellene semmit.

Lőrincz mint elnök, feladatul adta, menjünk ki Hódiba, a Népes székhelyére, és tapintatosan, pánikkeltés nélkül adjuk az emberek tudtára, mi történt. Megmondom őszintén, én nem voltam hajlandó kimenni, nem gyávaságból, hanem elkeseredésem miatt. Mint szervező titkárnak, Szabó Rezsőnek kellett teljesítenie a hálátlan feladatot. Egyébként sem voltam az a típus, aki lépten-nyomon, pártunk és kormányunk helyes döntéseiről szónokolt, még ünnepi beszédeimben sem. Hódiban viszont azt mondtam volna az embereknek, hogy vannak fórumok, illetve pártfunkcionáriusok, akik gazemberségeket követnek el ellenünk? Szándékosan nem kerestem sem magamnak, sem másoknak a bajt. Jött az a nélkül is.

A Népes feloszlatása után kerek egy évre megszüntették az addig hozzánk tartozó Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadót, illetve beépítették a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadóba. Ez is csalafinta módon történt. CSEMADOK értekezleteken több alkalommal feltették a kérdést az olvasók, miért drágábbak a magyar könyvek Szlovákiában, mint a szlovák vagy a cseh nyelvű kiadványok. Mi továbbítottuk a kérdéseket, amire mindig azt a választ kaptuk, azért, mert alacsonyabb példányszámban jelenhetnek meg, mint az utóbbiak. Hogy rentábilis legyen a magyar könyvkiadás, csak úgy valósítható meg, ha egy nagyobb kiadó végzi, amely a nyereségei által képes kiegyenlíteni a különbséget. A CSEMADOK elnöksége elfogadta a kínálatot, én viszont fájlaltam. Minden ilyen társulást magamban veszteségként könyveltem el. A legveszélyesebbnek azonban sikerült elejét venni.

"1954. október 29. - Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága elnökségi határozatának kelte, mely szerint az iskolaügyi megbízott feladata néhány tantárgy szlovák nyelvű oktatásának bevezetése azokon a településeken, ahol a lakosok keveslik a szlovák nyelv oktatására hozott intézkedéseket." E tervezetet az akkori iskolaügyi megbízott, Ernest Sýkora dolgozta ki, amiről én csak 1959 tavaszán értesültem hivatalosan, amikor már Vasiľ Biľak volt a megbízott.

Amikor Biľak ismertette velünk a tervezet lényegét, én mindjárt tiltakoztam ellene. Lőrincz Gyula viszont tréfával próbálta elütni a dolgot. Addig vitatkoztam az iskolaügyi megbízottal, míg végül azt találtam tőle kérdezni, mi haszna lenne abból a csehszlovák államnak, ha a magyar gyerekek azáltal, hogy szlovákul tanulnak, anyanyelvi szókincsük tetemes hányadát elveszítik, végül se szlovákul, se magyarul nem fognak tudni rendesen. Egyébként is a szocialista országok rövid időn belül integrálódni fognak - tudtam, hogy e törekvésnek Biľak is híve -, akkor pedig ezen európai közösségben minden nemzet nyelve egyenrangúvá válik. Hiszen a lenini nemzetiségi politikai is erről szól, vagy talán nem? Biľak elkomolyodott, aztán rövid hallgatás után azt felelte: "Mire az integráció megvalósul, akkorra Dél-Szlovákiának a Dunáig szlovák jellege kell, legyen. Te nem ismered a szlovák koncepciót?" Nagyon meglepődtem. A szlovák koncepcióról valóban nem tudtam, pedig könnyen felfigyelhettem volna rá. Hiszen tapasztalhattam, hogy egyes szlovák funkcionáriusok lekezelően bánnak velünk, meg hogy sok magyar, aki magyarként jutott politikai, közéleti funkcióhoz, szlovák iskolába járatja a gyerekeit, a CSEMADOK élvonalában is voltak ilyenek. Bírálta is érte őket a tagság, de hiába, sajnos, később sem javult a helyzet.

Biľaktól úgy köszöntünk el, hogy én azt mondtam neki, ne reszkírozzák meg az anyanyelvi oktatásba való durva beavatkozást, mert nagyon rossz visszhangot fog kiváltani a magyarok között. Később Jozef Lenártot is - amikor a magyarok számára kedvezőtlen döntést akartak hozni - azzal riogattam, ha azt akarják, hogy a magyarok az utcákra vonuljanak, ám tegyék, de akkor számolniuk kell a következményekkel. Ezzel sikerült őt leginkább lefegyverezni. Nem mondom, hogy túl gyakran került rá sor, de előfordult többször is.

Úgy látszik, Biľakra is hatott a figyelmeztetés, mert 1960. december 15-én a Csehszlovák Nemzetgyűlés törvénybe iktatta, hogy az ország területén élő nemzetiségek (ők sosem mondták ki, hogy mi nemzeti kisebbség vagyunk) iskoláiban az oktatás nyelve az adott nemzetiségek anyanyelve kell, legyen. E probléma aztán - mármint az iskolák tanítási nyelvébe való beavatkozás - közel húsz éven át nem került napirendre.

A Népes megszüntetésén nem tudtam túltenni magam. Folyvást azon töprengtem, mit lehetne tenni a felújítása érdekében. Tudtam, ha sikerül is valamit elérni, olyan együttesünk már soha nem lesz, mint a Népes volt. A főiskolások közül is bejártak hozzám, az irodába néhányan, különösen Gyüre Lajos és Mede István voltak azok, akik állandóan rágták a fülemet, találjak ki valamit. Már megválasztott vezető titkár voltam, amikor egy fogadáson Bacílek csak úgy odavetve a mondatot, megkérdezte: "No, mi van a CSEMADOK-kal?" Mire én azt feleltem: "Köszöni szépen, megvan, csak nagyon hiányzik neki a Népes." Erre ő megállt és azt mondta: "Alakítsátok meg újra! Lehetne magva a jó nevű komáromi munkásénekkar."

Mindenképpen azt akartam, hogy az együttes a CSEMADOK KB mellett működjön, ám az elnökség tagjai Lőrincz Gyula javaslatát fogadták el, miszerint az új magyar együttes a Lučnicához hasonlóan, a CSISZ szlovákiai központi bizottságának irányítása alá tartozzon. Nagyon bosszantott a dolog, hogy az sem lesz a miénk, ami szinte az ölünkbe hullott.

Az együttes megalakítására vonatkozó javaslat kidolgozásával engem bíztak meg. Iparkodtam az előkészítésével, hogy mielőbb beterjeszthessük jóváhagyásra az SZLKP KB illetékes osztályára. Így született meg 1955 őszére az Ifjú Szivek. Nevét, ha jól emlékszem rá, Lőrincz Gyula javasolta, de mint jegyzőkönyvvezető, határozottan emlékszem rá, hogy én írtam le először. A rövid i valószínű az engedélyen szerepelt, s maradt a nevében mindmáig.

Gombaszög

1960 közepén elküldtek egyéves, bennlakó politikai, valójában mezőgazdasági tárgykörű tanfolyamra. Tudtam, ez azt jelenti, megelégelték a CSEMADOK-ban kifejtett tevékenységemet. Lőrincz Gyula - minden bizonnyal az ő ötlete volt - azzal érvelt, milyen nagy hasznomra fog ez majd válni a szlovák nyelvtudásom gyarapítása szempontjából. Miután elvégeztem, nyomban belevetettem magam a szervezőmunkába, mert csak egy hónap választott el bennünket a VI. Országos Dal- és Táncünnepélytől, amelyet Gombaszögön kívántunk megrendezni. Az új helyszín megválasztása szintén Lőrincz Gyula érdeme volt. Ifjú korában kötődött a Sarló-mozgalomhoz, amely ott szokta szervezni a találkozóit. Valóban szép, vonzó hely, ahová később évről évre ezrek gyűltek össze, gyerekektől az öregekig, minden korosztálya a szlovákiai magyarságnak.

Táncház anno

Mindezek után Lőrinczék végül úgy határoztak, engem neveztetnek ki a Szabad Földműves főszerkesztőjének. Azért mondom többes számban, mert ő, Fábry István és Kleinik Ferenc elnökségi tagok felváltva győzögettek, hogy vállaljam el a felkínált szerepet. Láttam, nincs kiút, ezért nem sokáig hagytam fáradozni őket, de mielőtt munkahelyet váltottam volna, egy kikötésem volt, a vezető titkári funkcióba dr. Szabó Rezsőt javasolják. Attól tartottam, hogy valaki más, alkalmatlan személyt tippeltek ki. Nem játszottam a sértődöttet, és a CSEMADOK-nak nem fordítottam hátat, mint sokan híresztelték. A pozsonyi alapszervezet tagjaként tevékenykedtem tovább, ahol rövidesen megválasztottak alelnöknek, majd javasoltak a központi bizottságba, amelybe a legközelebbi kongresszus küldöttei be is választottak. A pozsonyi alapszervezet elnöki tisztségét akkor dr. Bertha Géza ügyvéd látta el, akivel nagyon jól megértettük egymást, de jó volt együtt dolgozni dr. Földes Józseffel és Ordódy Vilmossal is. Mint a főiskolások egyike, ott kapcsolódott be aktívan a Csemadok munkájába Duray Miklós, aki bátor magatartásával csakhamar felhívta magára a figyelmet.

Az, hogy dr. Szabó Rezső lett a Csemadok KB vezető titkára, megnyugvással töltött el. Ő a hatvanas években ugyanolyan makacs kitartással küzdött a szlovákiai magyarság megmaradásáért, illetve jogaiért, mint én az előző években.<<

Felhasznált irodalom:

1/ Tóth László és Filep Tamás Gusztáv (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998. IV. kötet, Ister, Budapest, 2000

2/ u.a. II. kötet: Tóth László: Köz - művelődés - történet

3/ Csicsay Alajos: Mérföldkövek ködben, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2006

4/Csicsay Alajos: Iskolatörténet, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2002

5/ Pathó Károly feljegyzései (kézirat).

6/ Szabó Rezső: A Csemadok és a Prágai Tavasz, Kalligram, 2004

7/ HÉT, 1999. március 6., ünnepi kiadás

* Az utóbbi harminc évben tudja-e teljesíteni ezt a küldetését a Csemadok? Változások során ment át, elvesztette a működéséhez szükséges pénzügyi támogatást, kizárólag projekt-alapú pályázati forrásokhoz tud hozzájutni. Sziszifuszi munka lehet ilyen körülmények közt biztosítani a túlélést.

- Teljesen új alapokra kellett helyezni a Csemadok működését, amikor a Mečiar-érában megszüntették a működési támogatást. Korábban országosan több mint száz alkalmazottja volt, 1996-ban azonban a szlovák költségvetésből már egy fillért sem kapott, szerkezetileg így teljesen át kellett alakítani, a területi titkároknak ezután maguknak kellett előteremteniük az anyagiakat a munkájukhoz. Bauer Győző akkori elnök rengeteg munkát fektetett bele, hogy ne kelljen szélnek ereszteni a szervezetet és ne kelljen eladni az ingatlanainkat. Szerencsére a mindenkori magyar kormányok részéről is volt hajlandóság és segítettek. Nehéz idők voltak, de megmaradt a Csemadok. Helyi önkormányzatok, vállalkozók, természetes személyek is rendszeresen beszálltak a támogatásba. Tagdíjaival a Csemadok-tagság is. Az utóbbi években jobb helyzetben vagyunk. A magyar kormány jóvoltából a kiemelten fontos nemzeti intézmények sorába kerültünk, így a szükséges támogatást a magyar kormánytól kapja meg a Csemadok. Hozzátenném: ez nagy szégyen Szlovákiára nézve, mert nekünk ezt a pénzt itt kellene megkapnunk, hiszen a Csemadok a rendszerváltást követően is - a mai napig - ellát állami feladatokat, viszont egy centet sem kap a működése fenntartására. Programokra, rendezvényekre pályázat útján kapunk pénzt, de ha a magyar kormány nem folyósítana támogatást, nem tudna szervezetként fennmaradni a tizenhét területi és két városi (Kassa, Pozsony) titkárság, az 500 alapszervezet és a több mint ötvenezres tagság. Nélkülük viszont nem maradna meg a társadalmi erőnk. Nem véletlenül viseljük nevünkben első helyen, hogy társadalmi egyesület vagyunk. Az elmúlt harminc évben többször is szükség volt arra, hogy magyar közösségünk kiálljon magáért, olyankor mindig a Csemadok tagsága mozdult meg. A fennmaradásunk is az ő közösségi szolgálatuknak köszönhető. A szlovák nagypolitika különösebben ma sem szeret bennünket, s bár most visszafogottabb időket élünk, az nem változott, hogy mi, magyarok továbbra is "nemzetbiztonsági kockázatot" jelentünk, s gyanakodva néznek ránk.

* Nem olyan régen megszületett Szlovákiában a nemzetiségi kulturális alapról szóló törvény. Ebben az alapban elég jelentős költségvetési pénzösszeg van elkülönítve. A törvény vegyespárti kidolgozói szívesen állítják, hogy a jogszabállyal megszületett a kisebbségi kulturális autonómia intézménye. Önöket, a Csemadokot bevonták-e valamilyen módon a törvény kimunkálásába?

- Ígéretet kaptunk, de megkeresésre nem került sor. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztalán és a kormány kisebbségi bizottságán keresztül próbáltunk változásokat kieszközölni, hogy a politikai megosztottság miatti súrlódásoknak elejét vegyük, a javaslataink el is készültek, de ezek nagy részét figyelmen kívül hagyták az előterjesztők. Máig nem értem, miért nem lehetett tényleges önkormányzatiságot beépíteni a jogszabályba legalább olyan szinten, hogy az egyes nemzeti kisebbségekből felálló tanácsadó bizottságok minden tagját az érintett nemzeti kisebbség válassza meg. A magyarok esetében kodifikált öttagú bizottságba a magyarság csak három személyt delegálhat, két főt az alap igazgatója nevez ki, saját döntése alapján. Állítólag azért, hogy biztosítva legyen a szakmaiság... Ez a közösségeink lenézése. A kulturális alapról szóló törvény megszületését pozitív dolognak tartom, fontos, hogy valami elkezdődött. Problémát az jelent, hogy ez a jogszabály sem olyan, amilyen lehetett volna. Mert például a törvény azt sem mondja ki, hogy az alap vezetője a kisebbség soraiból kerül ki, holott az elvárható lenne, sőt akár még az is, hogy a legnagyobb létszámú nemzetiségi közösség képviselője legyen az. Ha például kormányváltásra kerül sor, senki és semmi nem garantálja, hogy az alap igazgatói posztjára olyan személy kerül, aki tisztában van azzal, hogy milyen a kisebbségi lét. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de kerülhetünk mi még olyan helyzetbe, amilyenben a mečiari korszakban voltunk, amikor a nemzeti kisebbségek kultúrájára szánt összeget az ellenünk való uszításra használták fel. Ebből készült a Slovenská Republika napilap melléklete, amelyben szlovákok magyarázták, hogy mennyire veszélyesek a magyarok... Bár remélem, ide már nem süllyedünk vissza, mégis foglalkoztat, hogy miért nem lehetett olyan törvényt elfogadni, amelyben a kisebbség számára olyan garanciákat biztosítanak, amelyeket egyetlen regnáló kormány sem játszhat ki. A törvény tehát a jelen formájában csak fél siker, messze nem kulturális autonómia, nem önkormányzás, csak annak a látszata. Példa arra, hogy akár meg is lehetne csinálni, de azért még sem engedjük meg...

* Ernyőszervezeti feladatát el tudja látni a Csemadok? A közművelődési ágból a rendszerváltást követően számos szakterület vált ki és hozott létre önálló szervezetet, intézményt. Ezeknek a működése kötődik-e még a Csemadokhoz valamilyen formában?

- 1989-et, még inkább az 1996-os finanszírozásmegvonást követően új csoportok, szerveződések jöttek létre akár ágazati, de regionális vagy helyi alapon is, s mind a Csemadokkal szemben pozicionálták magukat. Ilyen szempontból teljesen új helyzet állt elő. A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet, amelyet mi alapítottunk, már önálló lábakon áll, mert csak így lehetséges biztosítani a munkájához szükséges anyagi forrásokat. Ennek ellenére továbbra is szorosan együttműködik a Csemadokkal, több országos rendezvénynek a szervezője, számos, a területi választmányok által szervezett országos rendezvénynek pedig a szakmai hátteret biztosítja. A néprajz, a mesemondás, a citerázás, a gyermek színjátszás, a nótaverseny terén a megbízásunk alapján ők a szervezők. A versenyeket igyekeztünk úgy felépíteni, hogy minden területi választmányunknak legyen egy országos rendezvénye, s ez bevált. Emlékszem, két évtizede, amikor a Tompa Mihály Napok Rimaszombatban elkezdődtek, milyen sokan kételkedtek a sikerében, ám ők helytálltak, s azóta is nívósan szervezik meg és fejlesztik. Ott tartunk, hogy ahol még nincs ilyen rendezvény, ott is szeretnének országos fesztivált. Nagy öröm számomra, hogy két éve, az 50. évfordulón visszatalált Zselízre az országos népművészeti fesztivál. Megköszöntük azoknak, akik a köztes években felvállalták, a deákiaknak különösen, mert ők tartották életben legtovább. Deáki ragaszkodott hozzá, hogy neki is legyen országos akciója, s mivel a falu jelentős magyar kulturális emlékek hordozója, hozzá kötődik első összefüggő nyelvemlékünk, a Halotti beszéd, fontos emlékhely a templomuk és Szent István-szobruk, így közösségünk ott tartja meg az országos Szent István Napokat. Éberhardon, ahol Apponyi Albert van eltemetve, már több éve megszervezzük a Nemzeti Összetartozás Napját, s ezzel is jelezzük, hogy nekünk mint közösségnek valamennyi ünnepnapunk és emléknapunk fontos, mert emlékeznünk kell, hogy okulni tudjunk a történtekből. A magyar kultúra napját minden év januárjában Galántán tartjuk meg. Az anyagi nehézségek ellenére több ilyen regionális vagy helyi rendezvényünk is van... Évente ötezer rendezvénye van a Csemadoknak. Ha belegondolunk, hogy ezt hányan szervezik, mennyien vesznek részt rajta, milyen széles palettán mozgunk, ez nem kevés. Ha valaki elhúzná a száját, hogy csak ötvenezer tagja van a Csemadoknak, azt mondom: mutassanak még egy ilyen szervezetet vagy pártot. Mutassanak olyan egyesületet, amelynek tagsága azért fizet illetéket, hogy ebben a szervezetben munkát végezhessen! Ezért kell kalapot emelni ezek előtt az emberek előtt.

* Úgy látja hát, hogy az egyre növekvő individualizmus korában sem kell aggódni a Szlovákia Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség jövőjéért?

- Remélem. Fontos, hogy jelenleg a magyar kormánynak köszönhetően a működésünk alapjai biztosítottak. A központ, a művelődési intézet, a területi választmányok dolgoznak, végezni tudják szervezői és kapcsolattartói munkájukat, rendszeres találkozóink is vannak, hogy ha kell, koordinálni tudjuk tevékenységünket. Az egész Kárpát-medencére kiterjedő kapcsolataink vannak minden szinten, részt veszünk egymás kulturális rendezvényein, egyeztetéseket is tartunk. Ezek a kapcsolatok vezetőktől függetlenek, kiépültek, nem szűnnek meg, ha más kerül a szervezet élére. Baráti kapcsolatok is egyben, erősítik identitásunkat, tudatosítják velünk, milyen közösséghez tartozunk. Látjuk, a megmaradásért folyó cselekvésünkben nem vagyunk egyedül. Ha máshol, ha más körülmények közepette is, de megy a magyar megmaradás, mi sem adhatjuk fel, nem mondhatunk le róla még a legkisebb szórványainkban sem.

Nagyon örülök annak, hogy a legutóbbi közgyűlésünk óta jelentős változást értünk el a szórványokkal való munka területén. Elnökségi tagunk, Kiss Beáta tudományos alapokon nyugvó koncepcióval tart gyümölcsöző szakmai kapcsolatot a szórványrégiókkal, hogy nekik is meglegyen a lehetőségük anyanyelvi kultúrájuk megéléséhez. Ha másképp nem megy, őket juttatjuk el a magyar kultúrához. Fellendülőben van az ifjúsági programunk is. Sok helyen kapcsolódnak be a Csemadok munkájába a fiatalok, s azáltal, hogy a szövetségen belül létrehozható a fiatalok szervezete is, sok helyen élnek ezzel a lehetőséggel. De a társadalmi presztízsünk is megerősödött. Egyre több olyan tisztségviselőnk van, aki választott helyi vagy megyei képviselőként, polgármesterként is bizalmat kapott. Ők tudják, mi szükséges a helyi tevékenységhez és magyarságunk megmaradásához, s ebben segíteni is tudnak.

* Hogyan készülnek a 70. évforduló megünneplésére?

- Már tavaly óta azon dolgozunk, hogy az évforduló a visszaemlékezésre, a köszönetre adjon lehetőséget helyi, regionális és országos szinten is. Nem véletlenül Érsekújvár lesz a helyszíne a március 9-ei országos ünnepi közgyűlésünknek, ugyanis az első Csemadok-szervezet ott jött létre, ráadásul egy nem könnyű időszakban Sidó Zoltán sokáig vezette a szövetséget. Az ünnepségen megköszönjük mindazok munkáját, akik lehetővé tették, hogy mi vagyunk, de a legtöbb embernek helyi szinten fogjuk kifejezni köszönetünket. Szeretnénk, ha az ünnepségek új lendületet adnának országszerte a Csemadok munkájához. A rendezvényen ott lesznek testvér- és partnerszervezeteink a Kárpát-medencéből és itthonról is, de semmiképpen nem szeretnénk itt megállni. Nem állunk olyan jól, mi felvidéki magyarok, nem vagyunk olyan szellemi kondícióban, hogy ne kelljen új lendületet vennünk. Megpróbáljuk magunkat megerősíteni, mozgásba hozni, mert nagyon sok szervezetünk nagyon jól működik, de vannak olyan régióink is, ahol még nem találták meg azt az embert, aki ezt a nem egyszerű tevékenységet lendületbe hozná. Ahol arra van szükség, ott változtatni kell. Állandó feladatunk a fiatalítás, a fiatalok megszólítása és bevonása munkánkba, mert pontosan látjuk, hogy a technikai csodák, az új kütyük térhódítása ellenére az emberek nagyon pozitívan élik meg, ha valaki személyesen megszólítja őket, személyes kapcsolatokat tart velük. Ilyen szempontból tartom nagyon fontosnak a klubmozgalmat a Csemadokon belül. Magam is voltam klubvezető, szerveztem érdekes találkozókat, s láttam, mit jelentett, amikor például Balczó András olimpiai bajnokkal beszélgethettünk. Példaképek is kellenek. Fontos, hogy időnként művészekkel, tudósokkal lehessen eszmét cserélni kis és nagy dolgokról, magunkról és a világról. Ilyen élményeket semmilyen kütyü nem pótol. Nem beszélve arról, hogy a közösségformálás, a közösségépítés politikai okokból megosztott társadalmunkban rendkívül kívánatos. A Csemadok az a hely, az a szervezet, amelynek különböző csoportjaiban zavartalanul tudnak együtt létezni, összefogva dolgozni a más-más véleményt valló emberek is. Egymásra tudnak találni, ha arra figyelnek, amiben mind azonosak, egyformák vagyunk. Rengeteget utazom, nagyon sok emberrel találkozom, s mindenütt azt tapasztalom: megvan az igény arra, hogy mi, magyarok összefogjunk. Ha ez a 70. évforduló kicsit hozzá tudna járulni, hogy az összefogáshoz közelebb kerüljünk, hogy megtaláljuk egymáshoz az utat, engem nagy örömmel töltene el. Mert világosan látnunk kell a statisztikai adatainkat, a tényeket, amelyek helyettünk mondják ki: ha egymás ellen hadakozunk, árkokat ásunk, magyar megmaradásunk sírját is ássuk. Remélem hát, hogy a magyar összefogás szükségének felismeréséhez az évfordulós emlékezések, múltidézések hozzá fognak segíteni bennünket.

* Elnök úr, köszönöm a beszélgetést.

N. Gyurkovits Róza

Retrospektív

Vidám történetek a Csemadok életéből

Két történet

Egy meg nem valósított elképzelés

Felvidéken Bartók Béla egyetlen köztéri szobra Nagymegyeren található, ahol szemben ma a város egyik nagy áruháza, a Billa áruház látható. Az idelátogató érdeklődőknek már sokszor elmondtam, hogy ez nem véletlen, hiszen az 1910-es év márciusában, Bartók megállt Nagymegyeren, bár Körösfőre készült. Gyűjtése olyan gazdagnak mutatkozott, hogy 1910 novemberében visszatért a településre, é ennek eredményeként közel 94 népdalt gyűjtött.

Ez a tény motivált bennünket, hogy 1992-ben, amikor a helyi énekkar megalakulásának 100. évfordulóját ünnepeltük, felkértük Lipcsei György szobrászt egy köztéri szobor elkészítésére.

A szobor helyét közösen választottuk ki. Az alkotó indokait én is támogattam. A kiválasztott hellyel szemben állt már egy félig kész épület, Nagymegyer jövendő kultúrháza. Tehát a városközpontban lévő park széle - szemben az épülő kultúrházzal - ideális helynek tűnt, akkor. Elképzeltük, hogy a kulturális rendezvényre érkező csoportoknak, közönségnek csak át kell sétálni az út másik oldalára, ha tisztelegni szeretnének Bartók szobra előtt.

Mindez azonban csak elképzelés maradt. Igaz, hogy a Csemadok Nagymegyeri Szervezete 1992. október 24-én, ünnepélyes keretek között leleplezte Bartók Béla mellszobrát a kiválasztott helyen, számos vendég és érdeklődő jelenlétében. A szemben lévő, félig felépült kultúrház befejezése nem történt meg. Az épület felépítését vállaló nagyüzem, a Nagymegyeri Állami Gazdaság, a társadalmi változások következtében felbomlott. A város már nem tudta felvállalni annak befejezését. A félkész épületet eladta és helyén épült fel a város egyik nagy áruháza, a Billa áruház, szemben Bartók Béla köztéri szobrával...

Varga László

Egy valós mese

(talán) a "legrangosabb" szakmai elismerésemről

Hol volt, hol nem volt, nem az Óperenciás tengeren túl történt, hanem szeretett szülővárosomban, Révkomáromban. A kötelező katonai szolgálat letöltését követően, 1965-ben az akkor II. lakótelepi, később Béke utcai, ma Jókai Mór Alapiskola tanító bácsija lettem. Hogy 40 éven át nyugdíjaztatásomig abban az intézményben dolgozhattam, a sors kegyeltjének tartom magamat. Abban az időben egyedül ennek a komáromi iskolának volt gyermekkórusa, amely már 4. éve működött Pálinkás Zsuzsa az iskola (matematika-fizika szakos) pedagógusa, az énekkar alapító karnagya vezetésével. Hihetetlennek tűnhet, de jómagam sohasem énekeltem énekkarban (még a főiskolán sem, mert ott is hegedülnöm kellett). A közös muzsikálásba a komáromi zeneiskola - Krizsán József, felejthetetlen hegedűtanárom által vezetett - növendékzenekarában szerelmesedtem bele. Hogy karvezető lettem, azt nagyrészt Pálinkás Zsuzsának köszönhetem. Kérésemnek - miszerint: megpróbálhatnám-e én is a gyermekkarral való munkát - eleget téve vállalta a velem való együttmunkálkodást; mi több, tanácsokkal látott el és bátorított. 15 éven át dolgoztunk együtt, közösen készítettük fel a gyermekkart a fellépésekre, megmérettetésekre és a fellépéseken mindketten vezényeltünk; majd éveken át egyedül dolgoztam a kórussal. Később a gyermekkórus egykori tagjával, Juhász Kopják Mónikával - ma az iskola gyermekkarának kiváló karnagya - közösen készítettük fel a kórust a megmérettetésekre, sok-sok emlékezetes fellépésre.

Anno, egy napon, Kmeczko Eta kolléganőm hálálkodva mesélte: - "Neked köszönhetem, hogy tegnap nem bírságolt meg a rendőr. Intézni valóm volt a postán, az épület előtt parkoltam. A postáról kijövet a rendőr igazoltatott, s látva, hogy a munkahelyem a Béke Utcai Alapiskola, ezt kérdezte: a Stirber még ott van? Mondtam: igen, de nem egészen értettem, a kérdező hova akar kilyukadni. Újabb kérdése: az énekkar működik? Igen, válaszoltam. Majd kissé meglepődve visszakérdeztem: talán Ön is énekkaros volt? A rendőr válasza: Na, azért annyira nem! Majd az irataimat felém nyújtva mondandóját így folytatta: tessék az iratai, Hölgyem, de máskor jobban figyeljen, ne parkoljon a tilosban, mert megbüntetem. A viszont látásra - mondta, és bírságolás nélkül tovább engedett."

Volt szeretett munkahelyem, a jelenleg Jókai Mór Alapiskolában (nagy örömömre) három működő éneklő "csapat" van: a Kaszás Jánosné Morvai Margit alapította 48 éve fennálló alsó tagozatos Kicsinyek Kórusa, melynek jelenlegi karnagya Pfeiferlik Annamária; az idén már 58 éves felső tagozatos Gyermekkar, melynek karnagya Juhász Mónika - mindkét karnagy tagja volt a jelenleg általuk vezetett csapatnak -; a GAUDIUM vegyes kar és hangszeres kamaraegyüttes, amelyet 17 évvel ezelőtt, a gyermekkarok azon egykori tagjai alapítottak, akik már gyermekként megszerették a közös éneklést és muzsikálást, s felnőttként is örömmel, azaz gaudiummal teszik azt; innen az együttes neve is: GAUDIUM. Számomra pedig az a nagy megtiszteltetés és öröm, hogy karnagyuk lehetek.

A GAUDIUM több énekkarral tart fenn baráti kapcsolatot, amelyek kölcsönösen meghívják egymást egy-egy baráti kórustalálkozásra, közös fellépésre, hogy lélekben erősítsék egymást. Az ilyen baráti találkozókon "valós" mesémen jót szokott derülni a hallgatóság, ez bátorított, hogy megírjam és Önöknek is megküldjem.

Stirber Lajos

Első nagymegyeri Csemadok rendezvényem

Ötvenhárom éve, 1966-ban lettem a Csemadok tagja, szülőfalumban Tósnyárasdon. A következő évben már a Mátyusföldi település Csemadok elnökévé választottak. Életutam úgy alakult, hogy az egyetemi tanulmányaim és a katonaság befejezése után,1973-ban a Csallóközbe, Nagymegyerre kerültem. Itt rövid időn, 1976-ban lettem a helyi szervezet elnöke. Természetesen szerettem volna hozzájárulni a helyi szervezet munkájának fellendítéséhez.

Abból indultam ki, hogy ami a korábbi években sikeres rendezvény volt azt újítsuk fel. A vezetőségben lévő nagymegyeriek javasolták, hogy ezek egyike volt, a húsvét után szervezet Csemadok bál az ún. Hármas vendéglőbe. Ezért a szervezet elnökeként, elsőként ezt hirdettük meg.

Felhívásban azt is szerepelt, hogy a rendezvényre csak báli öltözetben lehet részt venni. Kijelöltük az öttagú szervező bizottságot és nagy izgalommal vártam az első nagymegyeri Csemadok rendezvényem kezdetét, amit hosszan nem készítettünk elő.

A feleségemmel megegyeztünk, hogy mikorra megtelik a terem, akkor eljövök érte, hogy velem együtt szórakozhasson a bálon. Szegény nejem hiába várt engem, mert este tíz órakor még csak az öt báli szervező volt a feldíszített terembe. Akkor elhatároztam,hogy még én leszek a Csemadok elnök, Nagymegyeren Csemadok bál nem lesz. Ezt az elhatározásom hosszú évtizedekig be is tartottam, mert a következő bált csak Csemadok elnökként - 33 év után - 2009 novemberében szerveztünk "Magyar bál" néven, összefogva a város magyar iskoláival. Ezt a hagyományt utódaim azóta is ápolják.

Varga László

Kalandos utazás

A Gombaszögi Kulturális Napok szervezése kapcsán Oros Gyula kollégámmal a szereplők utaztatásával kapcsolatos feladat teljesítése Szilicére és Borzavára szólított. Mivel Borzava a határúton többszörösen közelebb van Szilicéhez, mint Pelsőcön keresztül, vesztünkre mi ezt a rövidebb utat választottuk.

Az történt ugyanis, hogy a határút elágazásánál rossz irányt választottunk, így egészen az országhatár szélére kerültünk. A kiálló kövek az előrehaladást annyira gátolták, hogy csak araszolva haladtunk előre. Ezeket a köveket kerülgetni kellett, hogy a Moszkvics fel ne akadjon.

A kerülgetés közben azt vettük észre, hogy mi már az országhatárt is átléptük, mert a határköveknek a túloldalán haladtunk előre. Minket az izgalomtól és félelemtől kivert a verejték a határsértés miatt.

Ezt ráadásul fokozta még egy nagy durranás is, amit mi lövésnek véltünk. A kormánykereket alig bírtam megtartani a vizes tenyeremmel. Szerencsénkre a durranás nem lövés volt, hanem az első jobb keréken keletkezett durrdefekt.

Remegő kezekkel szedtem elő a kerékcseréhez szükséges szerszámokat és a pótkereket, mivel mindez a határ túloldalán történt. Képzelődésünk már annyira felerősödött, hogy már minden kis nesz kapcsán a lovas határőr közeledését véltük. A szokottnál lassabban, de a kereket sikerült kicserélni és amilyen gyorsan csak lehetett iparkodtunk elhagyni a sértett területet.

Küldetésünket, ha kalandos úton is, de teljesítettük, s e kalandos út után mi is elfogadtuk azt a régi megállapítást, hogy nem mindig van hamarabb, amerre közelebb.

Turay László, Garamkálna

Merre mentek?

Amikor már útlevéllel lehetett tőlünk Budapestre utazni, falunkból is fölkerekedett egy csoport, és autóbusszal elutazott oda színházba.

Az útra Pista bácsi, akinek soha be nem áll a szája, szintén jelentkezett. Boldogan indult a nagyvárosba, még soha életében nem járt ilyen helyen. Ráadásul az asszony se lóg a nyakán, végre egyedül lehet.

Bátyánkat annyira elkápráztatták a színházi tükrök, hogy elfelejtett jegyet váltani. Mire ezt a hibát kiköszörülte, már csak az utolsó sorba kapott jegyet, egész távol a falubelijeitől.

Ez nem izgatta, még inkább örült is az utolsó sornak, otthon a moziban soha nem ülhetett az utolsó sorba. Kitartóan nézte az előadást, nagyokat dörmögve, ha valami nem a kedvére való volt. Az utolsó felvonásnál már elkapta őt az álom.

S csak arra ébredt, hogy a személyzet keltegeti a kiürült nézőtéren. A társai sehol. Fölkapta a nyúlcipőket, és rohant a többiek után abba az irányba, amerről jöttek. Igen ám, de az első keresztutcánál már nem emlékezett, merre kell letérni. Alig bírt lélegzetet venni, úgy kérdezte a sarkon álló rendőrtől:

- Ide figyeljen, biztos úr, nem látta, merre mentek a szeliek?

- Osztén merre van az a Szeli?

- Hát még azt se tuggya? Ott van Taksony után.

- No lássa, azt már tudom, arra mentek, la. - és mutatta az irányt Taksony felé.

Szerencsére éppen akkor találtak rá a keresésére indult társai. A mutatott irányban Pista bácsi szépen gyalogolhatott volna a Csepel melletti Taksonyig.

A szokás hatalma

A hatvanas években végre megengedték a Magyarországra való utazást az itteni népek számára is. Fölkerekedtek hát néhányan egy kis pesti kirándulásra. Az autóbusz leparkolt az Erkel Színház mögött, ahonnan szétrajzott a társaság a város négy égtája felé.

Délután a gyülekezési időre mindenki pontosan visszatért, kivéve Lőrinc barátunkat, a magányos agglegényt. Már indultak volna haza, a szervezők tanácstalanok voltak, hol keressék ebben az irdatlan nagyvárosban. Valaki úgy emlékezett, mintha a Margitszigeten látta volna, ott heverészett egy bokor mellett.

Ketten-hárman beültek a buszba és a keresésére indultak. Szerencséjük volt, az egyik bokor alatt ott horkolt a legnagyobb békességben a szigeten. Csizmái ott őrködtek a feje mellett, az egyikre ráborítva a kalapja.

- Lőrinc! Ébredj, megyünk haza, úgy látszik, sokat ittál!

- Én már régen megitattam, ki is allaztam!!

Azzal átfordult a másik oldalára, és mint aki jól végezte dolgát, tovább aludt.

A szoknyavadász

Barátom, akivel együtt énekeltünk az énekkarban, nagy szoknyavadász hírében áll.

Éppen az egyik szomszéd faluban szerepelt az énekkar. A műsorban szólóénekesek is felléptek. Az apró színpadon alig-alig fértünk el, ezért amikor az egyik szólóénekes dalolt, a kórus egyik fele bent maradt vele, a többi a függöny mögött szorongott.

Barátom a függöny mögött észrevette, hogy előtte a függöny elülső oldalán az egyik nő igencsak kidomborítja a függönyt hátrafelé, ahogy a csárdás pattogó ritmusára riszálja a fenekét. Barátom nem tudott ellenállni a csábító alkalomnak, hogy meg ne cirógassa lágy simogatással a csapodár szívét megdobogtató domborulatot.

Mikor látta, hogy annak riszálása az érintés ellenére nem szűnt meg, sőt egyre pajzánabbul ring, a kezdeti sikeren fölbuzdulva újból megpaskolta azt. Barátom úgy érezte, ez már kihívás, mikor az újabb érintésre se szűnt meg a ritmusos mozgás. Ezért idejét látta meggyőződni a kínálkozó kaland alanyának kiléte felől.

Szívdobogva húzta félre a függöny sarkát, hadd lássa a titkos üzenetet küldő személyt. Akkor döbbent meg, mikor látta, a függönynek nekidülleszkedve nem más riszálta hátsó domborulatát, mint a nagybőgős.

Hiszen miénk a busz!

Autóbusszal Budapestre mentek kirándulni a falubeli Csemadok-tagok. Bálint barátunknak, az örökös agglegénynek ez volt az első útja a nagyvárosban.

Egész nap rótták a város utcáit, közben barátunknak már nagyon kellett volna vizelnie, de sehol sem látott arra alkalmas helyet.

Végre hosszú keresgélés után megtalálta az autóbuszt, amellyel érkeztek.

Nem szólt senkinek, odaállt a busz hátsó kerekéhez és könnyített magán. Valósággal új embernek érezte magát, mikor valaki a vállára ütött.

- Bácsi, hát nem tudja maga, hogy oda nem szabad vizelni?!

Az öreg nyugodtan hátratekintett, a rend őre állt mögötte, kezében a gumibottal.

- Biztos úr! Már mért ne szabadna?! Én már csak tudom, hisz miénk a busz!!!

A  Merre mentek?, A szokás hatalma, A szoknyavadász és a Hiszen miénk a busz! c. történetek, felsőszeliekkel megtörtént eseteket elevenítenek fel.

Lejegyezte: Danajka Lajos (1990 körül).

Közreadta: Mészáros Magdolna

Mit tudott meg az Alsószeli Magyar Dalkör a mohácsi csatatéren?

avagy

Az alsószeliek még a mohácsi csatamezőn is találkoztak rokonnal

Dalkörünk az idén, 2019-ben, amikor a Csemadok létezésének hetvenedik évét ünnepli, szintén ünnepel, még pedig megalakulása ötvenedik évfordulóját.

A hosszú öt évtizedben nem múlt el év fellépés, műsor nélkül, nem volt megállás, szünet a dalkör életében. Voltak felejthetetlen sikerek, szép műsorok, vendégszereplések, közös kirándulások, születtek évtizedes együttműködések más dalkörökkel, s ennek köszönhetően életre szóló barátságok a dalkörök tagjai között.

Ilyen a ma már több, mint harminc esztendeje fennálló együttműködés az Alsószeli Magyar Dalkör és a Csátaljai Székely Népdalkör, az alsószeliek és csátaljaiak közti 1988-ban kezdődő barátság is.

Éppen ennek a barátságnak köszönhetjük a címben említett kissé furcsán hangzó, ám számunkra szívet melengető emlékként őrzött mohácsi esetet.

A két dalkör találkozóinak, nevezetesen a Csátalja-Alsószeli és az Alószeli-Csátalja dalos találkozóknak már az első találkozó alkalmával kialakult menetrendje volt. Péntek délután érkezés, elszállásolás a vendéglátóknál, vacsora, majd közös próba a szombati fellépésre. Szombaton délelőtt egészen délutáni órákba nyúlóan kirándulás a közeli és távolabbi környék megismerésére. Este műsor. Vasárnap utazás haza.

Egyik ilyen alkalommal csátaljai barátaink javaslatára Mohács és a mohácsi csatatér megtekintését terveztük be. Előzetes megbeszélés szerint nem kértünk előre idegenvezetőt, bízva abban, hogy lesz ott alkalmi idegenvezető, akit megkérünk majd, hogy vezessen végig bennünket az emlékhelyen.

Megérkezésünk és az autóbuszból való kiszállás után egy úr hozzánk lépett azzal, hogy már várt ránk, kezdhetjük rögtön a csatatér megtekintését. Indultunk is szó nélkül. Egy szenzációs idegenvezetésnek lettünk a tanúi, illetve élvezői. Mindenki nagyon elégedett volt. A végén fényképezkedtünk és indultunk a buszunk irányába. Persze megkérdeztük a kedves idegenvezetőtől, hogy mivel tartozunk. Még felelni sem tudott, amikor lóhalálában érkezett egy küldönc az idegenvezetőhöz:

- Gyere azonnal, megérkezett a csoportod! Valami útlezárás miatt két órát késtek.

- Hát maguk meg kicsodák, nem délvidékiek? - kérdezte csodálkozva tőlünk az idegenvezetőnk.

- Nem. Felvidékiek vagyunk.

- De honnan?

- Mátyusföldről.

- De melyik faluból?

- Alsószeliből.

- Na, akkor maguknak grátisz az idegenvezetés. Az én jó anyósom is Alsószeliben született.

Persze meg kellett mondania az anyósának nevét, s rögtön fogadhatta is a rokoni öleléseket. Ennek következtében a délvidéki turistáknak még néhány további percet kellet várni az idegenvezetői szolgáltatásra, legalább is addig, míg egy busznyi alsószeli sorba ölelte a mohácsi csatatéren feltalált rokont.

Nahát, ki gondolta volna, hogy a mohácsi csatatéren fogjuk megtudni, hogy az Alsószeliben született asszonyok milyen jó anyósok!

Szabados László